A cikkek első bekezdései lejjebb olvashatók!
15. szám
2010. február 22.Köszöntő
2010. február 22.Jámbor Imre
Mőcsényi Mihály
Mőcsényi Mihály, a tájépítészet professzora, ez év november 9-én töltötte be a 90. életévét. Hosszú, tartalmas és sikeres szakmai életpálya áll mögötte, amellyel a táj- és kertépítészet szakterületének és oktatásának fejlesztését, hazai és nemzetközi elismertségét szolgálta. Szakmát és emberséget tanultunk tőle valamennyien, mind, akik tanítványai voltunk. Lehetünk vagy fél ezren, akik hallgattuk az előadásait, és tanúi voltunk állhatatos küzdelmeinek, hogy a táj- és kertépítészeti szak megmaradjon, erősödjön és tekintélyt szerezzen az egyetemi szakok sorában. Legnagyobb sikere, hogy minden akadályoztatás és visszahúzó erő ellenére, 1992. szeptember 1-től kezdődően a kormány rendeletével létrehozta a Tájépítészeti, -védelmi és -fejlesztési Kart, a mai Tájépítészeti Kar jogelődjét. Egész életében tanult és tanított. Meggyőződése volt, hogy nem jegyzetekre, vagy egyetemi tankönyvekre van szükség, hanem problémafelvető és -megoldó beszélgetésekre, közös munkára és közös sikerekre. Óráin nem lehetett pihenni, lazítani, muszáj volt figyelni rá és vele menni a megoldás felé. Mert nem mindig volt megoldás, de út, lehetőség, kihívás igen, ami elkezdett munkálni a tanítványokban. Kérdezni és megoldást keresni tanított. Sohasem pihent meg, és másokat sem hagyott olyan nagyon pihenni. Még a 70-es évei végén is órákat tartott, szakértett, opponált, fontos ügyekért lobbizott és gyönyörű kerteket tervezett. S még a 80-as éveiben is biztos támpont volt, és megerősítést adott olyan kérdésekben, kilépjünk-e a Szent István Egyetemből és kezdeményezzük a Közgázzal való társulást (igaza volt), vállaljuk-e és indítsuk-e a településmérnök képzést (igaza volt), társuljunk-e más intézetekkel a kar fennmaradása és megerősödése érdekében. Mőcsényi Mihály a korán jött hős stigmáját hordozza. Sok mindent előre látott, s a szerint lépett, cselekedett, s feltételezte, mások is látják, amit ő. Ez sokakban ellenszenvet, irigységet váltott ki, sokan akadályozták munkájában. De ezeken túltette magát, és az idő mindig őt igazolta.
Tisztelettel és sok szeretettel köszöntjük Professzor Urat 90. születésnapja alkalmából, és kívánjuk, hogy még sokáig legyen köztünk jó erőben, egészségben. Köszöntjük minden gyakorló tájépítész, egykori tanítványai és az általa létrehozott egyetemi kar immár több mint 800 tehetséges hallgatója nevében. Isten éltessen, Tanár Úr!
Magyar kertek Bécsben
2010. február 22.Jámbor Imre
Az ókori perzsa kertek négyzet vagy téglalap alakú területen épültek, amelyet fallal vettek körül és a fal mentén fákkal kereteztek. A kert területét általában egymást merőlegesen keresztező, pontosan a négy égtáj irányában épített csatornák osztották négy szabályos részre. A kert közepén, a csatornák metsződésében, négyzet alakú, nagy vízmedence volt. A csatornák a birodalom négy folyóját, a négy kertrész, színpompás virágokkal és illatos fűszernövényekkel beültetve, a termékeny földet szimbolizálta. A két, egymást metsző szimmetriatengelyre szerkesztett alaprajz a kert közepén egy harmadik, függőleges tengelyt is feltételezett, ami az éggel kapcsolta össze a földi világot. Az ősi perzsa pairi-daeza szó kerített, lehatárolt külső teret, vagyis kertet jelent. Innen ered a ’Paradiese’, azaz a paradicsom(kert) elnevezés, és a szimbolikus, transzcendens kerti struktúra, amit a keresztény és az iszlám kultúra is átvett és tovább örökített. Minden későbbi kor kertjei, a maiak is, valahol a pairi-daeza, az elveszett éden, a paradicsomkert utáni vágyból születtek, ahol az ember visszatalálhat az egykori, istenáldotta harmóniához a természettel, a világgal. Minden kert a természetről és az ember alkotó képzeletéről szól, ezért a végtelen és hatalmas táj mikrokozmosza, amiben megszülettünk, felnövünk és megöregszünk.
Mőcsényi Mihály kertjei is ilyen paradicsom-idézetek. A Kertészeti Tanintézetben hallgatója volt Ormos Imre kertművészeti szakszemináriumának. Kerttervei tetszettek Ormosnak, és ezért 1941-ben meghívta majdani tanársegédnek „arra az esetre, ha túléljük ezt a háborút”. 1945-ben Mőcsényi be is lépett a tanszékre, de ekkor már tudta, hogy fő tevékenysége, szakmai meggyőződéséből és saját elhatározásából, a tájrendezés diszciplínájának a létrehozása, kiművelése és az egyetemi oktatás, a tájépítész képzés fejlesztése lesz. E munkája mellett, vagy éppen azzal összhangban azonban kerteket is tervezett. Csaknem 100 megépült alkotása őrzi keze munkáját itthon és külföldön. A hazaiak közül a legismertebbek Budapesten a Feneketlen-tó körüli közpark, a Villányi úti ÉVM lakótelep lakókertjei, a margitszigeti Művész sétány, a Prométheusz park Szekszárdon, Komlón a bányász-lakótelep közkertje és közös használatú lakókertjei, Várpalotán közkertek és lakókertek, iskola- és óvodakert és saját, balatongyöröki kertje. Szakmai körökben mindegyik ismert, mindegyik mestermű és iskolapélda is egyben.
Külföldön a nemzetközi kertépítészeti kiállításokon épült Magyar kertek fémjelzik alkotói kvalitását, amelyekkel a kiállító nemzetek kertjei között minden esetben aranyérmet vagy ezüstérmet nyert: Hamburgban 1973-ban ezüst, Bécsben 1974-ben arany, Münchenben 1983-ban arany, Stuttgartban 1993-ban ezüstérmet. De bárhol is épültek azok, a magyar kertművészet jó hírnevét öregbítették, és egyben segítették a hazai tájépítészet európai kapcsolatainak erősítését.
Ennyi siker és alkotói elismerés akár elég is lenne egy kreatív és gazdag tervezői életmű kiteljesüléséhez. De Mőcsényi Mihály nem pihent meg ezeken a babérokon. Az utóbbi húsz évben, azaz hetvenes-nyolcvanas éveiben is több kerttervet készített, amelyek közül talán itthon kevéssé ismertek a Bécsben megépült közkertjei, szám szerint négy alkotás. Ezek is magyar kertek, ha nem is kiállítási versenymunkák. Ezeket szeretném itt bemutatni, és megpróbálni felfedezni, megtalálni bennük az általános vonást, a lényegi karakter-jegyeket, a térkompozíció közös jellemzőit, amik fémjelzik a tervező szándékát, felfogását a térről, kertről és annak funkciójáról, használatáról és a kertet használó emberről.
A négy bécsi közkert különböző feltételek mellett és más-más adottságú területen létesült. Közös jellemzőjük a hasonló területnagyság és a közhasználat, illetve a közös használatú lakókert-funkció. A négy közül az egyik időközben átépült, mert a területén mélygarázst építettek. Három kert azonban az eredeti tervek szerinti megformáltságban ma is látogatható.
Barankapark-Helerwiese (Belgradplatz)
A kert többszintes beépítésű lakóterületen, egy önálló tömb területén épült. Minden oldalán lakóutca, illetve egy gyűjtőút határolja. Szigetszerűen úszik a viszonylag sűrű, zárt és magas beépítésű lakóterületen. A kert területe kereken 5000 m2. Nevét a tömb területén egykor álló csokoládé- és cukorkagyár tulajdonosairól, Baranka Máriáról és a Heller testvérekről kapta. A lényegében üres, csak néhány idős fával benőtt egykori gyárterület helyén lakóterületi közkert tervezésére a megbízást Mőcsényi Mihály 1990-ben kapta. Alig két évre rá megépült a kert. Az azóta eltelt idő, csaknem 20 év alatt a telepített növényzet megerősödött, és ma a kert az érett állapotát mutatja, csak néhány, időközben elhasználódott játszóeszközt cseréltek közben újra.
A Belgradeplatz kertépítészeti előterve
Az angolkerttől a városi parkig
2010. február 22.M. Szilágyi Kinga
Nincs még egy művészeti ág, amelyben az angol kultúra annyira meghatározó lenne világszerte, mint éppen a kertművészet. Az angolkert megnevezés a köznyelvben nem csak stíluskorszakot jelent, hanem a természetes megjelenésű kertépítészeti térformálás megnevezésére is általános elfogadott terminus. Az angol tájképi kertstílus megszületése, a korszak kezdete a 18. század elejére, az 1700-1720 közötti évekre tehető. Mivel nincs olyan konkrét momentum, alkotás vagy esemény a történelemben és a kertművészet történetében sem, amely alapján ez a kezdet sokkal pontosabban meghatározható lenne, az 1830-as évekig (az eklektikus tájképi kertek megjelenéséig) tartó bő 100 évet tekinthetjük az angol tájképi kert korának. Ez a klasszicizmus és részben a romantika korszaka, amelynek a kertművészetben is több szakasza és stílusirányzata van; de ez a hosszú időszak kétségtelenül az angol szellemiség és az angliai alkotások hatásával és dominanciájával jellemezhető szerte Európában. A század utolsó évtizedeiben a kontinens nem csak utolérte, hanem sok szempontból le is körözte a példaképet, Angliát. A városi parkok, népkertek létesítésének szükségességét ugyanis 1779-ben megjelent Theorie der Gartenkunst című művében a dán származású és Kielben dolgozó filozófus és esztéta, Cristian Hirschfeld professzor hirdette meg elsőként. Az első, tisztán a városi polgárság igényeit szolgáló, a város saját területén létesült és a város által finanszírozott népkertet , a pesti Városligetet 1813 és 15 között a német származású, Angliát is megjárt Heinrich Nebbien tervezte, miután az erre szóló megbízást a meghirdetett tervpályázaton elnyerte. Nagy-Britannia persze nem azért maradt el a városi parkok létesítésében, mert nem tartották volna a népkerteket fontosnak a város életében. A dinamikusan fejlődő, polgárosodó Londonban például nyolc királyi park volt, s a 18. század második felében ezeket időszakosan már látogathatták a város polgárai. A rohamosan fejlődő angol gazdaság és az angliai városfejlődés új jelenségei Európa-szerte nagy érdeklődést keltettek. Előbb csak a francia protestáns menekültek hozták a híreket a kontinensre az abszolutizmus béklyóitól megszabadult országból, majd megindult egy sajátos vándorlás, amely Nagy-Britannia szellemi megújulásáról, a dinamikus városfejlődéséről és a szigetország gazdag, gondozott tájairól, építészetéről és kertművészetéről hozott híreket.
Littlecote House
A 18. század közepére a vándorutak célja már nem elsősorban Itália volt, hanem a szigetország. Anglia divatba jött, valóságos anglománia uralkodott el a kontinensen. A módos arisztokrácia mellett a tudásvágytól fűtött köznemesi réteg képviselői is hajóra szálltak, s bebarangolták Britanniát. Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »
Keszthely ébredése
2010. február 22.A Festetics kastélypark rekonstrukciójának lehetősége
Jámbor Imre, Bede-Fazekas Ákos, Bőhm Gábor, Szabó Zsófia Gabriella
1986 őszén a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum megbízást adott az akkori Kertészeti Egyetem (ma Budapesti Corvinus Egyetem) Táj- és Kertépítészeti Tanszékének, hogy készítsünk szakvéleményt az akkor néhány napja megépített, a Festetics kastélypark területét drasztikusan átvágó városi forgalmi útnak a parkra gyakorolt hatásáról. A szakvéleményben két kérdésre kellett választ találni. Az egyik: Milyen károkat okoz a Pál-Bercsényi utca összekötéseként elkészült út tájképi szempontból? A másik: Milyen következménnyel jár a járműforgalom a védett park növényzetére? Költői kérdésekre kellett választ adnunk akkor, hiszen a kérdésekben benne volt maga a felelet is. A szakvélemény záró konklúzióját azonban jó most, csaknem negyed évszázad után idézni: „A kastélypark területeinek egyesítése és rekonstrukciója előkészítésekor véleményünk szerint az úton a forgalmat meg kell szüntetni és az utat el kell bontani.” S egy bekezdéssel lejjebb: „Úgy véljük, hogy e feladat aktuálissá válásáig elegendő tapasztalat és adat gyűlik majd össze, amely megerősíti, hogy a kastélyparkot kettészelő forgalmi út elbontható, annak érdekében, hogy Keszthely városa és a látogató közönség ne kárt szenvedjen, hanem értékeiben gyarapodjon” (Baloghné Ormos I.-Jámbor I., 1986). S tegyük hozzá, hogy a nemzeti örökség se károsodjon. A 80-as években még más terminológiát használtunk ugyan, de a lényeg nem változott. A feladat aktuálissá válásáról akkor is voltak már sejtéseink, mert a Honvédség, amely a vadaskert mellett a kastélypark területéből is mintegy 28 hektárt a háború óta tartósan használatba vett, akkor, 1986-ban már a terület elhagyását tervezte. A „útépítőket” feltehetően bátorította, hogy a park mintegy kétharmada és a vadaskert is katonai célokat szolgált, és a rekonstruált, mintegy 7 hektárnyi parkterület és a honvédség által igénybe vett nyugati, nagyobb területrész között kialakítható egy forgalmi átvezetés, bár ehhez idős fákat kellett tömegesen kivágni a rekonstruált és védett kastélyparki területen. Ezzel az útépítéssel a park területe – mondhatnánk: akár az ország Mohács után – három részre szakadt.
A keszthelyi kastélypark 3 része
A kastély kezelője, a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum a kezdetektől tiltakozott az út megépítése ellen, és amikor az jogsértő módon, de megvalósult, perre ment az eredeti állapot visszaállítása érdekében. A per 15 (!) évig tartott. 2001-ben született meg a jogerős döntés, hogy az érintett terület kezelője a Helikon Kastélymúzeum, aki az utat saját belátása szerint lezárhatja, elbonthatja, illetve kötelezheti az utat építőket az eredeti állapot helyreállítására, vagy az ezzel járó költségek megtérítésére. Hogy milyen módon lehet persze 120 éves fákat a letarolt területre visszahelyezni, érdekes szakmai kihívás, de a költségek minden bizonnyal horribilisak. A Honvédség az általa használt területeket időközben elhagyta, és azok is a Helikon Kastélymúzeum kezelésébe kerültek. Ezzel létrejött a lehetőség a korábban széttagolt egykori teljes parkterület egyesítésére és a park rekonstrukciójára, hogy helyreálljon e nagyszabású, mértékadó kertművészeti alkotás. Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »
A faművesség tájtörténeti vonatkozásai a Délkelet-Völgységben a 18. századtól napjainkig
2010. február 22.Mőcsényi Flóra
Jelen írásban hazánk kevésbé ismert vidékén, a Délkelet-Völgységben kísérem figyelemmel az ember és a természet kölcsönhatásainak alakulását a faművesség során tárgyiasult emlékek segítségével. Három községben – Bátaapátiban, Ófaluban és Zsibriken (utóbbi ma Mőcsény községhez tartozik) – mutatom be az ács-, az asztalos és a fafaragó mesterség termékeit. Tárgyalom létrehozásuk okát és körülményeit is annak érdekében, hogy összefüggéseiben tárjam fel az adott táj és a benne élők kapcsolatát. Vizsgálataimat a térség tájtörténetének egyik jelentős korszakhatárától az 1700-as évek elejétől kezdem és napjainkkal zárom. A török kiűzése utáni évekre Magyarország középső vidéke, így a Délkelet-Völgység is szinte elnéptelenedett. A földeket évtizedek óta nem művelték, így megyényi területek váltak pusztává vagy vadultak el. Az élet megindítása érdekében a térség újranépesítésére volt szükség. A 17. század utolsó éveiben elkezdett és a 18. század közepéig folytatott földesúri és egyházi betelepítési intézkedések nyomán közép- és délnémet, Rajna-menti, frankföldi, hesseni, Fulda környéki népesség érkezett. A német telepesek megérkezésével új fejezet kezdődött a térség történetében, mivel az új lakosság a „magával hozott” gyakorlat szerint rendezte be életét, mely értékes vonásokkal gyarapította a tájat. A sajátosságok között elsőként a német építésmód nyomán létrehozott favázas, azaz fachwerk épületeket és azok táji összefüggéseit mutatom be. A favázas építkezési módra egy, a PhD kutatásomhoz végzett zsibriki terepbejáráson lettem figyelmes 2006-ban. Feltételezésemet – mely szerint a Zsibriken álló gerendarácsos házak a német betelepítés kezdeti időszakából származnak – később megerősítette a fachwerk épületek témáját átfogóan megkutató Dobosyné Antal Anna könyve. (Dobosyné, 2008.) Az ő megállapításaira jómagam is támaszkodom és azokat a sajátjaimmal kiegészítem. A telepesek tevékenysége nyomán különösen értékes építészeti emlékanyag maradt ránk, mivel – Dobosyné szerint – „a betelepülők jórészt nem az új haza paraszti építkezéséhez alkalmazkodnak, (…) hanem országunkban egyedülálló módon, a hazájukból magukkal hozott technológiák szerint építették föl házaikat.
Fachwerk homlokzatú ház Zsibriken
Tolna és Baranya „sváb” falvaiban ezért találhatunk olyan házakat, gazdasági épületeket, melyek az Északnyugat-Európában honos fachwerk, azaz gerendarács szerkezettel épültek.” (Dobosyné, 2008. p. 9.) A sajátos német építésmód megvalósításához és közel másfél évszázados fennmaradásához bizonyos feltételek együttes meglétére volt szükség. E feltételek közé tartozik, hogy a telepítő földesurak az ugyanarról a vidékről érkezőket – tehát az azonos vallásúakat és hagyományokkal rendelkezőket – egy faluba irányítják (Kolta, 1995), azaz szándékosan nem hoznak létre vegyes falvakat, a térség benépesítése továbbá közel azonos időben zajlik, valamint a betelepítés összességében nagy, összefüggő területen valósul meg. Mindezek eredményeként az újonnan jött lakosság közel két évszázadig tárgyi környezetében is őrizte identitását, azaz asszimilációja jóval késleltetettebb volt, mint más vidékeken.
A betelepített német népesség, anyagi helyzetét tekintve a kisparaszti rétegből vagy a módosabb gazdák soraiból került ki. A népességmozgatás kezdetén sem a kibocsátó sem a befogadó fél nem rögzítette, hogy a lakosság mely tagjait engedi el, illetve várja, így a legelsőként „szerencsét próbálók” soraiban nincstelenek is voltak, akik kezdeti tőkéjük felélése után kénytelenek voltak hazatérni. E sikertelen próbálkozások után az el-, illetve visszatérést igen hamar anyagi korlátokhoz kötötték. A fuldai apátságba például csak az térhetett vissza, aki vissza tudott hozni 200 forintnyi összeget. Egy 1736-os toborzócédula szerint egy kiscsaládi gazdaság nélkülözhetetlen „kellékei” – úgymint ház, kocsi, eke, borona, négy ökör, két ló, négy tehén, négy borjú, két disznó és a betakarításig tartó élelmezés ára – kerültek 200 forintba (Weidlein, 1937. p. 47.). A vizsgált térségben hosszútávon élni szándékozók tehát rendelkeztek akkora anyagi háttérrel, amekkora a saját egzisztencia – köztük a lakó- és gazdasági épületek – megteremtéséhez szükséges. Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »
Bírálói beszámoló a MAKEOSZ Első Magyar Kertépítő Versenyéről
2010. február 22.Balogh Péter István
Idősebb kollégáink elbeszéléseiből tudhatjuk, hogy valaha hazánkban is hagyománya volt a kertépítő versenyeknek – igaz, ez akkoriban, nem lévén magáncégek, sokkal inkább az országszerte zajló szakképzés részének volt tekinthető. Ezzel egy időben hazánk is rendszeresen részt vett a nemzetközi megmérettetéseken, ahol szakembereink megtapasztalhatták a nagyszabású seregszemlék hangulatát, minőségét. A néhány éve új vezetőséggel működő MAKEOSZ tanult a jó példákból: a hosszú ideje sikeresen működő Hortus Hungaricus kiállítással szövetkezve életre hívta a – minden bizonnyal hagyományteremtő – versenyt. A rendezők célkitűzése szerint a minőségi kertkultúra egyik csúcsrendezvénye jöhet így létre két okból is: „Először is, mert európai szakemberek közreműködésével és a hazai kerttervezők és kertépítők legjobbjainak részvételével fogjuk lebonyolítani a versenyt. Másodszor azért, mert ekkora média nyilvánosságot az elmúlt években nem nagyon kapott olyan kertészeti rendezvény, amely a kertkultúrát a minőségi szakmunkán keresztül népszerűsíti a nagyközönség számára.” Az Első Magyar Kertépítő Verseny 22 résztvevővel, több mint 65 szakmai vállalkozás és tucatnyi szponzor együttműködésével valósult meg. A 20 négyzetméteres „versenykertekben” minden induló szabadon választott tematika mentén valósíthatta meg pályaművét. A szabadtéren kialakított versenystandokat sorsolással osztották ki a jelentkezők között, a kertek kivitelezésére két nap állt rendelkezésre. A kiállítás megnyitására és a kertek értékelésére 2009. szeptember 18-án került sor, a zsűri elnöke, szakmai vezetője a komoly nemzetközi kiállítási és értékelési tapasztalatokkal rendelkező holland tájépítész, Nico Wissing volt. Az értékelési rendszer alapját a nemzetközi megmérettetések (Chelsea Flower Show, World Skills) tapasztalatai határozták meg – jelen versenyhez igazítva. A kertenként adható összesen 100 pont végül az alábbi szempontokat tükrözte: a kert ötlete, „filozófiája”: 15 pont, terv: 20 pont, innováció: 15 pont, az építés minősége: 20 pont, növényalkalmazás: 10 pont, összhatás: 20 pont. A bejárás során a kertek azonosító tábláit eltávolították, a kertek építői nem tartózkodhattak a helyszínen – így az értékelés teljes diszkréció mellett folyhatott. A zsűritagok együtt járták be a kerteket, szemrevételezték illetve „kipróbálták” valamennyit (ők voltak az egyetlen látogatók, akik be is léphettek az amúgy csak megszemlélésre készült kertekbe); majd külön-külön pontozták és értékelték az egyes alkotásokat. A bejárás után, a zsűri ülése során minden tag megnevezte az általa az első tíz helyre sorolt kertet – a tízes szám hátterében az a korábbi döntés állt, hogy egy fődíjat és három-három arany, ezüst és bronzérmet oszt majd ki a testület. A későbbi győztest a zsűritagok közül hárman rangsorolták az első helyre, így a nagydíj sorsa hamar eldőlt. A további kategóriák kialakulásakor is csak árnyalatnyi különbségek mutatkoztak az értékítéletekben, általában szótöbbséggel dőltek el az eredmények, a „matematikát” – tehát az adott pontszámok átlagolását, ütköztetését – csak egykét nehezen eldönthető esetben kellett alkalmazni. A díjazott kerteken kívül természetesen még számos kert ki vívta ki a zsűri szakmai elismerését, elvétve akadt csak olyan alkotás, amelyeknél a negatív érzések kerekedtek volna fölül. Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »
Duna-menti lakóparkok Budapesten
2010. február 22.Kanczlerné Veréb Mária
A közelmúltban a Budapesti Corvinus Egyetem Tájépítészeti Karának Településépítészeti Tanszékén nem kisebb feladatra vállalkoztunk, mint hogy a rendszerváltozás óta Budapesten épült lakóparkokról a beépítés jellegzetességeit bemutató katasztert készítsünk. Első körben a Dunával határos kerületeket vizsgáltuk végig és az ott található lakóparkokat elemeztük.
A vizsgált Duna-menti lakóparkok lakásszám szerint
Mi is a lakópark?
A válasz elsőre senkinek nem okozna nehézséget, a hazai szakemberek számára mégis a mai napig vita tárgya a lakópark fogalma. A szó a német „Wohnpark” tükörfordítása, és bár a magyar építőipar rendszerint német kifejezéseket vesz át, ebben az esetben ez tévedésnek bizonyult. Németországban szinte nincs olyan lakóegyüttes, amit keríteni és zárni kellene, köszönhetően annak a viszonylag kiegyensúlyozott szociális helyzetnek és jóléti társadalomnak, ami nem teszi szükségessé az elzárkózást. A Wohnpark kifejezés általában sok (bér)lakást tartalmazó, nagy sűrűségű, magas szintszámú társasházakat takar a városok valamely frekventált helyén (ld. Wohnpark Donau-City, Bécs). A magyarországi lakóparkok nagy része ennél sokkal közelebbi rokonságban áll azzal a lakóegyüttes típussal, aminek angolul „gated community” a neve, és az Egyesült Á llamoktól (ahol a legnagyobb számban található) Dél- Amerikán, Afrikán és Kínán keresztül Moszkváig igen elterjedt (Nyugat-Európára nem jellemző). Legfőbb jellemzője a zártság, az ellenőrzött belépés. Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »
Kreatív stratégiák és a köztéri művészet szerepe a városrehabilitációs folyamatokban
2010. február 22.Szabad terek közösségteremtő szerepének modellezése művészeti eszközökkel
Tihanyi Dominika
Ezen írás az „Ön itt áll” című – Lendvai Gábor és Tihanyi Dominika, az Újirány csoport tájépítészei által jegyzett – köztéri művészeti projekt amerikai elismerése kapcsán születik. Az ASLA (American Society of Landscape Architects) által évente megrendezett nemzetközi megmérettetésben idén 49 munka került díjazásra. Ezek között szerepel a Budapesten, Szegeden és Győrött megvalósított interaktív orthofotó játék is, melyet kommunikáció kategóriában talált díjazásra méltónak az amerikai zsűri. Ez az alkalom lehetőséget kínál a díjazott munka bemutatása mellett a köztéri művészet mai szerepvállalásáról, és a városi lét lassan két évszázados dilemmája kapcsán a városrehabilitációs folyamatok szerepváltozásáról bővebben szólni. Ezen műfajok között felfedezett párhuzam vezet el – a városok élhetőbbé tételének szempontrendszere mentén – a köztéri művészeti akciók városrehabilitációs folyamatokhoz való kapcsolódásának lehetséges módjainak kifejtéséhez. A bemutatott elmélet gyakorlati megvalósításaként végül a Palotanegyed rehabilitációjához kapcsolódó akciósor kerül bemutatásra.
Orthofotó játék a győri Megyeháza téren
Köztéri művészet szerepváltozása A public art, vagyis a köztéri művészet, legegyszerűbben úgy határozható meg, mint a nyilvános térben megjelenő művészet. A nyilvános tér lehet belső és külső, illetve szabad tér, amely bárki számára elérhető és közfunkciókat lát el. Ennek megfelelően a galérián kívül létrehozott alkotások legfőbb hozadéka az, hogy a kultúrát és a művészetet bárki számára elérhetővé teszik. Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »
Megjelent a 4D 14. száma
2009. december 4.
A cikkek rövid bevezetői lejjebb olvashatók!
